A medveállatkák (Tardigrada) közeli rokonságban állnak
az ízeltlábúakkal, de több tulajdonságukban
eltérnek. Testüket kemény kutikulapáncél
fedi, melyet hidrosztatikus váz feszít ki. Ragadozó és növényevő
fajokkal is találkozhatunk. Méretük 0,2-1 mm-ig terjed.
A medveállatkákról az első feljegyzéseket J.A. Goeze készítette 1773-ban és
„kis vízimedvéknek” nevezte el őket. A Tardigrada tudományos
nevet Spallanzani adta neki 1773-ban,
a név jelentése „lassan lépkedő”.
Világszerte előfordulnak, a Himalája 6000 m-es csúcsai fölött, a tengerek 4000 m-nél is mélyebb területein
éppúgy megtalálhatók, mint a sarkvidékeken vagy az egyenlítő környékén.
Leggyakoribb életterük a zuzmók és mohák
alkotta életközösségek, de a világ bármely pontján fellelhetők, így
homokdűnékben, tengerparton, tengerben, édesvízben, ahol akár elérhetik a
25 000 állat/liter sűrűséget is. Többnyire növényi nedveket szívogatnak, de előfordulnak köztük
baktériumokat zsákmányolók, és egyéb ragadozók is. A Milnesium
tardigradum például ragadozó. A szájnyílásból kilökhető styletekkel
szúrják föl a sejteket, ezek nedveit izmos garatjukkal szívják ki. A
szuronyok valószínűleg az első szelvények karmaiból fejlődtek ki az
evolúció során.
Hihetetlen túlélők. Kedvezőtlen körülmények között anyagcseréjük
leáll, és a kriptobiózis állapotába lépnek, cisztát
képezhetnek. Testük víztartalmának 99%-át elveszíthetik ilyenkor,
életműködéseik felfüggesztődnek, és ebben az alakban évekig (akár 100
évig is) életképesek maradnak. Ebben az állapotban sejtjeik
membránrendszerét a magas trehalózkoncentráció
védi.
Néhány példa:
Kommentáld!